Hosszú folyosó

Már legalább egy hete azon gondolkozom, hogy mi volt az igazi oka annak, hogy a lányok is úgy döntöttek, hogy eljönnek New York-ba. A barátságunk, vagy csupán az egész zűrzavar, ami azon az estén történt? Egyáltalán nem is értem, hogy miért pont velünk történt ez az egész. Tök normális tinik voltunk és most meg csak ránk kell nézni, és a vak is meglátja, hogy valami nincs rendben.
Túl kába vagyok még ilyenkor ahhoz, hogy értelmes és összefüggő gondolatmeneteket tudjak végigvinni, szóval jobb ha most bele se kezdek, inkább nekilátok készülődni a suliba. Nem mondom, hogy nem kényelmesebb, hogy mindannyian, Stella kivételével egy fedél alatt élünk és lényegében a saját magunk urai vagyunk, de a korai kelés soha nem volt az erősségem. Anyának otthon is úgy kellett kirángatnia az ágyból, ha azt akarta, hogy elinduljak végre iskolába. Most is úgy érzem magam mint egy zombi. Egy gyors zuhany, talán segít, de már abban sem vagyok biztos. Szeretem mindig kihasználni az utolsó perceket is, az indulásig. Így miután egy fokkal frissebben sikerült kikászálódnom a zuhany alól, és teljes harci díszbe öltöztetnem magam, leslattyogtam a lépcsőn, be a konyhába és teletöltöttem a termoszomat egy jó adag forró fekete kávéval. De mire egy újabb hasznos kis elfoglaltságot találhattam volna magamnak a suli helyett, apa kopogtatott be az ajtón.
- Care, megint el fogsz késni! Csipkedd magad, ma a húgodat is neked kell elvinned. – kiáltott be a résnyire nyitott ajtón, miközben a garázs felé igyekezett.
Imádom a húgomat, de most nagyon nem volt hozzá kedvem, hogy még őt is furikázzam. De mit tehetnék, elvégre örülhetek, hogy apa ilyen jó fej volt, hogy ideköltözhettünk hozzá mind a hárman a csajokkal Stella kivételével, szóval teszem amit kell, persze csak bizonyos keretek között.
- Siess már Care, elfogunk késni. Már megint! – morgolódott a húgom, miközben beparkoltam az egyetlen szabad helyre a parkolóban.
- Jól van na. Nyugi, még éppen időben oda fogunk érni. Ne aggodalmaskodj már. Éppen elég ha apa mindig ezt teszi. – morogtam vissza durcásan, miközben leállítottam a motort és kiszálltam a kormány mögül.
Gyorsan összeszedtem a cuccaim és bezártam az ajtót, aztán már szaladtam is tovább. be a suliba, keresztül a portán, egészen addig a folyosóig, ahol a szekrényeink vannak. Ahogy beléptem, már is megpillanthattam Stellát és Viviana-t akik a szekrényeik mellett állva beszélgettek. Sietős léptekkel, közeledtem feléjük, és mikor végre odaértem, Stella egy hatalmas, már-már csont ropogtató öleléssel üdvözölt.
- Sziasztok! - vigyorogtam rájuk, amolyan szokványos care féle vigyorral, ami általában csak a külvilágnak szokott szólni, viszont most barátnőimnek is juttatok belőle egy keveset, főleg így hogy mostanában én vagyok a móka Miki a csapatban.
- Még jó, hogy csak szinte. – nevettem rá Stellára, miközben eltávolodtam tőle egy kicsit.
- Egész jól, azt leszámítva, hogy apa ma nem volt hajlandó elhozni a húgomat suliba, szóval furikázhattam és még le is cseszett, hogy már megint miattam fog elkésni. Tiszta tündér a kicsi nem?? – gúnyolódtam egy kicsit, miközben nekidőltem a szekrényeknek és figyelmesen hallgattam Stell mondandóját.
Mi a szösz, csak nem lógni készül? Nem igazán megszokott tőle, de mindenkinek lehetnek szokatlan napjai nem??
- Mire akarsz ezzel célozni Stell? Csak nem azt akarod, hogy ellógjuk az órákat? – vonom fel játékosan a szemöldököm, miközben Viv felé pislogok, vajon mire gondolhat.

Mosolyogva hallgattam barátnőim csicsergését, miközben egy röpke pillanat erejéig el is felejtettem, hogy mi is a helyzet velünk. De ahogy Viv mondandóját hallgattam, egy kósza mosoly suhant át rajtam.
- Nem, gond Viv, már megszoktam, hogy folyamatosan így jársz. – vigyorogtam rá cinkosan.
Tudom jól, mennyire morcos tud lenni, amikor fel kell kelnie. Volt már olyan, hogy ha nem hajolok el az útból, akkor hozzám vágja az óráját, abban a pillanatban, amikor belépek az ajtón. Útálok ilyet mondani, de Viv talán még nálam is rosszabb, ha a felébredést nézzük.
- Áhh amúgy tudjátok nagyon jól, hogy imádom, de amikor ilyen akkor nagyon ki tud akasztani. – mondtam egy nagy sóhaj kíséretében.
Tényleg imádom a testvéremet, de mint minden jó testvérpár között, nálunk is megvannak a húzós kérdések.
- Ohh, hogy én? Ez aljas rágalom. Kikérem magamnak! – mondta megjátszott sértettséggel, miközben majd meg pukkadtam a nevetéstől, ami végül felszínre is tört.
Jaj ha én azt össze is tudnám számolni, hogy hány alkalommal lógtam már el a suliból, valamilyen csip-csup kis okkal. Hiába, hogy kitűnő tanulók vagyunk, számtalanszor előfordul, hogy ellódunk egy-egy napot.
- Hát jó, felőlem is mehetünk. Úgy sincs ma jobb dolgom. A csapat találkozó nem olyan fontos. Inkább vagyok veletek. – válaszoltam fülig érő mosollyal, egészen addig ameddig Stella telefonja el nem kezdett csipogni.
Figyelmesen végighallgattam az sms-ben kapott kis üzenetet, és most is úgy hasított belém az a fura hátborzongató érzés, mint mindig. Úgy fordultam körbe és néztem végig minden apró kis részletet, mint ha tényleg láthatnék bármit is abból, aki írta az sms-t. A Stellára rátörő pánik egy kicsit ragályos volt, de én mégis sokkal nyugodtabban kezeltem a helyzetet, egészen addig ameddig az én telefonom is el nem kezdett csipogni.
- Mi a … - kezdtem el morgolódni, miközben előhalásztam a telefonom és átfutottam a kijelzőmön olvasható üzenetet.
„Jaj szegény kicsi Caroline. Mindenki csak téged szekál? Pedig ha tudnák, hogy mekkora egy hazudozó vagy. Nem hiszem, hogy büszkék lennének rád. Főleg a pici hugicád, akivel egyébként igazán jól elszórakozom.”
Azt hiszem ez már egy cseppel több a kelleténél. Azt még elviselem, hogy engem szekálnak, nagylány vagyok, megbirkózom vele, de a húgomat hagyják ki a dologból. Neki aztán végképp semmi köze ahhoz az estéhez.
Valaha tudtam, hogy ki vagyok. Tudtam, hogy kik a barátaim, de most úgy érzem, egy idegen vagyok a saját életemben. Mindenki titkol valamit a többiek elől, egyedül talán én vagyok a csapat nyitott könyve, aki mindent elmond magáról a barátainak. Talán ha mondhatok ilyet, akkor az én védőpajzsomon a legnehezebb rést találni. Persze, van akinek sikerül. Az őrület határára tud kergetni a tudat, hogy sikerült beférkőzni az életembe, és így minden mocskos ki titkomat kikutatják. Útálom ezt az egész zagyvaságot.
- Tűnjünk el innen, most rögtön, feláll a szőr a hátamon már ettől az egésztől. Baromira hátborzongató. – keltem ki magamból, miközben felmutattam a karom, hogy tiszta lúdbőr lett.