Büfé

Büfé. Csendes, kihalt, éltető büfé. A hetedik és a kilencedik órám közt van egy kis szünet, egy lyukasóra, ami az ilyen nehezebb napokon megváltás, főleg, ha társul hozzá egy ilyen hely is, ahol végre nyugalomban lehetek, valamint ha éppen nem készültem fel valamiből. Furcsa, milyen kihaltnak tűnik a büfé előtti rész. A magassarkúm hangja, szinte visszhangzik, ahogyan a csempére lépve megszólal. Megigazítom a krémszínű ruhámat, majd leporolom, a fodros alját- nem mintha piszkos lenne, csupán csak megszokásból. Remélem, Kim is befut valamikor, elvégre neki is van egy szabad órája, pont most. Megváltás! Legalább nem leszek egyedül, mégis nyugisan fog telni ez az egy óra. Ha idetalál, mert még egyáltalán nem biztos, hogy idejön. Mielőtt kérnék akármit is, leülök egy üres asztalhoz, oda lepakolva a táskámat. Milyen órám is lesz? Angol! Előkotrom az angolfüzetem a táska mélyéről, és lapozgatni kezdem, megvárom Kimet a kajával, úgysem vagyok most éhes.
Unalmas, unalmas, unalmas. Komolyan, nem hiszem el… Az előző félévben mennyivel normálisabb dolgokat vettünk?! Most meg csupa szarság… Visszadobom a táskába a füzetet, és nem foglalkozok vele. Buktasson meg! Már nem érdekel… Ez a legkisebb gondom, ahhoz képest, amit nap-mint nap átélünk. Kezd a fejem is belesajdulni, de nem foglalkozok vele. Ha rosszabb lesz, ismét beveszek egy nyugtatót, hiszen már az is csak a stressz miatt fáj. Szinte, mintha már enném azokat a kis tablettákat, mindig be kell szedjek, hogy ne veszítsem el a fejem, egy-két esetnél. Persze, azért nem vagyok annyira olyan, és azért még nem készültünk ki teljesen idegileg, hogy minden nap le kell szedáljam magam ezekkel a gyógyszerekkel, csak néha már nem bírom, és tudom, hogy a többiek is így vannak vele.
És nem, nem reagálom túl a dolgokat. Soha sem teszem azt. Általában higgadt vagyok, vagy éppen csak annak tűnök, de egyszer sem vesztem el az eszemet, akármilyen helyzetbe kerülök.
Lassan tíz perc ment el az időből, és várom, hogy Kimberly belibbenjen, de sehol semmi, így felállok, és veszek magamnak egy diétás kólát. Türelmetlen vagyok, legalább is annak érzem magam, így unalmamban előveszem ismét a füzetemet, de csak nézem. Még véletlen sem olvasnék el egyetlen elemzést sem. A lábammal topogni kezdek, miközben szürcsölöm a kólát. Csend van. Biztosan nem csak nekem van lyukasórám! Hihetetlen, hogy egyedül vagyok. Így még, ahogyan a szívószálon keresztül iszok, az is fülsüketítő zajnak tűnik. Csakúgy, mint a légy, ami éppen mellettem szállt el, de mielőtt landolt volna az asztalon, elhessegettem az angolfüzettel. Legalább erre használható.
Ekkor látom, ahogyan Kim sietve fordul be a folyosó, és mikor megpillant, kezével vadul kalimpálni kezd. Én felállok, és elé sétálok.
- Merre voltál? –bököm oldalba finoman, miközben elmosolyodom. Mintha ez a 10-15 perc, több óra lett volna…